A világ a liberális utilitarista paradigma összeomlásának tanúja.

Napjainkban talán nincs is nagyobb példa erre, mint a koronavírus és a kapcsolódó intézkedések és korlátozások körüli képmutatás.

LifeSiteNews – A folyamatos COVID-19-hisztéria közepette Japánban zajlanak a paralimpiai játékok. Akárcsak a rendes olimpiát, a nagyra becsült sportesemény paralimpiai változatát is rajongás és érdeklődés kíséri. Van azonban különbség a kettő között: a paralimpiai játékok nemcsak a sportteljesítményt mutatják be – ami önmagában is dicséretes -, hanem a testi fogyatékossággal élő emberek akaraterejét is.

A sportteljesítmény és a fizikai akadályok leküzdésének kombinációja egy olyan esemény, amely sokak szívét megragadja. Ez természetesen jó dolog, és bátorító tudni, hogy az emberek a világ minden táján értékelni tudják a paralimpiai sportolók “jó érzésű” történeteit.

Ennek ellenére nem lehet nem arra gondolni, hogy a paralimpia iránti népi csodálatot bizonyos képmutatás övezi. Ez nem azt jelenti, hogy a sportolók iránti csodálatnak kevesebbnek kellene lennie, de kissé ironikus, hogy kultúránk egy fizikai hátrányban lévő népesség erőfeszítéseit dicséri, miközben világszerte olyan súlyos gonoszságokat támogatnak, mint az eutanázia, azzal az indoklással, hogy a súlyos fizikai akadályok miatt az életminőség kevésbé nyilvánvaló. Még azt is hozzátehetnénk, hogy a felismert fogyatékosság miatti abortusz is mindennapos.

Ha egy pillanatra végiggondoljuk az eutanázia népszerű indoklását, valószínűleg olyan közhelyek jutnak eszünkbe, mint például: “senkinek sem szabadna szenvedéssel teli életet élnie”, vagy “ha valakinek az életminősége romlik, akkor joga kell, hogy legyen “a saját feltételei szerint elmenni””.

Tisztán emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt egy grillezésen ültem, és egy távoli családtaggal beszélgettem egy barátjáról, aki “a saját útját járta”. Egy 50-es éveiben járó férfira utalt, aki úgy döntött, hogy igénybe veszi az orvosilag támogatott öngyilkosságot, ami Kanadában legális. Igaz, a férfi súlyos rákbetegségben haldoklott, de nem volt fogyatékos ember. Ráadásul a különböző “méltósággal való haldoklás” szervezetek és jogi keretek világossá teszik, hogy a fogyatékosság önmagában nem indokolja az orvosi segítséget a haldoklásban.

Ennek ellenére talán furcsa ellentmondás, hogy a populáris kultúra egyszerre fogadja el az asszisztált öngyilkossági intézkedéseket mint “progresszív előrelépést”, miközben dicséretesnek tartja, hogy a fogyatékkal élő sportolók teljesítményének örüljön.

Azért mondom ezt, mert van egy mögöttes hasonlóság a kettő között, amely észrevétlenül ellentmondáshoz vezet: Az asszisztált öngyilkosságot azért fogadják el, mert a közvélekedés szerint az embereknek nem szabadna igazságtalanul szenvedniük. Eközben a fogyatékkal élő sportolókat azért magasztalják, mert igazságtalan szenvedésen keresztül hajtják magukat, hogy nagyszerű fizikai teljesítményt érjenek el.

Véleményem szerint ez a világunkat sújtó liberális utilitarizmus logikus végét mutatja be.

Mi a liberális utilitarizmus?

A liberalizmus tömör leírása abban a formában, ahogyan ma látjuk, megtalálható Felix Sarda atya Liberalism is a Sin című könyvében. A második fejezetben a szerző a következő leírást adja a liberalizmusról: Ez “minden olyan meggyőződés érvényesnek és ortodoxnak való elismerése, amely a magánvélemény gyakorlásából fakad”. Ez lényegében azt jelenti, hogy a liberalizmus a relativizmustól függ; attól az elképzeléstől, hogy az igazságot magánvélemény vagy magánítélet alapján lehet megállapítani és meghatározni. Ez részben igaz, hiszen bizonyos igazságokat a tapasztalat és az egyéni racionális gondolkodás révén kell megérteni. De a relativista és liberális gondolkodás, ha végig követjük, könnyedén elutasíthatja az isteni tekintélyt vagy kinyilatkoztatást, különösen az egyházét.

Természetesen van valami dicséretes, legalábbis elvileg, az amerikai alapítók elméjében jelen lévő klasszikus liberalizmusban. Bármennyire is tévesen álltak hozzá a vallási közömbösséghez, a népszerű narratíva, miszerint a konfliktusokkal szemben kiálltak az elvek mellett, valami bátornak elismert dolog. Ez a liberalizmus paradoxona, hiszen annak az embernek a tettei mögött, aki kiáll azért, amiben hisz, van valami erényes; ugyanakkor éppen az a liberalizmus, amelyet az ember magáévá tesz, veszélyes tévedésekhez vezetheti.

A liberalizmus mérgező gyümölcsei adták nekünk a mai marxista baloldaliságot, amelyben a valóságot a politikailag korrekt szereplők csőcseléke határozza meg, akik irányítják a narratívát; ők a főnökök, az ő hitük lesz a miénk, akár tetszik, akár nem. Meg kell jegyezni, hogy a liberalizmus európai megjelenése óta, a reformáció utáni korszakban, folyamatos politikai és kulturális forradalmakat láttunk, látszólag szüntelenül. Bármennyire is igazságtalanok voltak egyes esetekben az ókori társadalom egyes részei, volt olyan stabilitás és az igazság következetessége, amely már régóta erodálódott.

Az utilitarizmus a liberalizmus kinövése. Az utilitarizmus nem lehetséges a liberális keretet megelőző keresztény keretrendszerben, mert a bibliai felfogás szerint minden ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. Így nem tiporhatjuk el egy ártatlan ember jogait, mert ez Isten képmásának jogainak eltiprásával rokon.

Az utilitarizmus az a nézet, amely szerint a társadalom egy nagyobb szervezeten belüli szereplők tömegéhez hasonlít, amelyet a “nagyobb jó” érdekében lehet megszervezni. A klasszikus utilitarista gondolkodásmód a szocialista gondolkodásmód, ahol az emberek különböző osztályainak jogait tapossák sárba egy meghatározatlan – és tarthatatlan – egyenlőségre való törekvés szándékával. Ha egy utilitarista úgy véli, hogy a “nagyobb jó” érdekében fel kell áldoznia egy személyt vagy személyek egy csoportját, akkor semmi sem állítja meg, hacsak nem hisz személyesen a saját liberális meggyőződésében, hogy nem szabad ártania másnak.

Napjainkban talán nincs is nagyobb példa a liberális utilitarizmusra, mint a koronavírus és a kapcsolódó intézkedések és korlátozások körüli képmutatás. Azt mondták nekünk, hogy a társadalom sebezhető tagjait úgy kell megvédenünk, hogy a társadalom tömegeit bezárjuk. Azt mondták nekünk, hogy meg kell védenünk azokat, akiknek nincs megfelelő védekezési lehetőségük egy betegséggel szemben, de a gyerekeket elszigeteljük a barátoktól és az oktatástól. Azt mondták nekünk, hogy az “egészség megőrzése” érdekében otthon kell maradnunk, és nem szabad edzőterembe járnunk, vagy sportolással töltenünk az időnket. Azt mondták nekünk, hogy “mindannyian együtt vagyunk benne”, mégis a gazdagoknak volt a legkönnyebb alkalmazkodniuk egy olyan virtuális világhoz, amelyben nincs semmiféle pénzügyi bizonytalanság.

Ráadásul kik azok az állítólagos kiszolgáltatott emberek, akiket mindenáron meg kell védenünk? Ők az idősek és a gyengék, akiket nagyrészt elküldtek a legelőre, hogy ott rohadjanak el az idősotthonokban, és akik egyben az első számú jelöltek a haldokláshoz nyújtott orvosi segítségre, amelyről azt mondják, hogy alapvető emberi jog.

Olyan korban élünk tehát, amelyben a természeti és az isteni törvényt elvetették a globális liberális utilitarizmus nevében, ahol megtapsoljuk a fogyatékkal élőket a sportban, miközben megtagadjuk a gyerekektől a sportolás lehetőségét; miközben idős és gyengénlátó embereinket idegenek gondozására küldjük az idősek otthonába, ahol a legjobban ki vannak téve a betegségeknek; miközben lezárjuk a világot, hogy megvédjük az időseket és gyengéket, akiket kiszolgáltatott helyekre helyeztünk, mert úgy gondoljuk, hogy meg kell védenünk a kiszolgáltatottakat; miközben úgy gondoljuk, hogy a fogyatékkal élők, az idősek és a gyengék a legjobb jelöltek a méltóságteljes halálra, amelyet az egészségügyi ellátórendszer biztosít – egy olyan rendszer, amelyet mindenáron meg kell védeni, hogy gondoskodni tudjon azokról, akiket eutanáziával akar ellátni.

Van-e ennél a jelenlegi helyzetnél abszurdabb dolog?

Az erkölcsi és filozófiai paradigma, amelyet a szemünk előtt látunk lejátszódni, természetesen tarthatatlan, mivel ellentmondáson alapul. Talán, bár fájdalmas átélni, most éppen annak a keretnek az összeomlásának vagyunk tanúi, amely innen már csak tovább romlik.

Forrás: https://www.lifesitenews.com/opinion/the-collapsing-liberal-utilitarian-paradigm/

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük