Ablonczy Balázs: Az eugenika vonzásában

Szerző: Ablonczy Balázs

A századelőn sokan vélték úgy, hogy a társadalom életét nemcsak a jog, az állami élet hagyományos keretei között lehet irányítani és tervezni, hanem a társadalmat jobbá lehet tenni a biológia segítségével. A „bűnöző hajlamúakat”, örökletes betegségeket hordozókat, szellemi fogyatékosokat ki lehet küszöbölni a társadalom életéből. Ezt eredetileg csak tervszerű higiénés felvilágosítással és állami szociálpolitikával kívánták elérni, de a radikálisok elképzeléseiben hamarosan megjelent az elkülönítés és a sterilizálás is. Teleki vonzalma a társadalmi problémák biologizáló megközelítése iránt nem volt új keletű: államtudori dolgozata és a Huszadik Századba írott cikkei egyértelműen jelezték fiatalkori elkötelezettségeit, és ez irányú érdeklődése a század második évtizedében sem szakadt meg.

A darwinizmus felismerései, a természettudományok haladása és a modern tömegtársadalom kialakulása a 19. század második felében számos gondolkodót töprengésre késztettek e kérdések összefüggéseiről. A technikai hatékonyság folyamatos növekedése, az állandó haladásba vetett, lassanként korlátlan hit, a liberalizmus látszólagos egyeduralma és a fokozódó hitvesztés azt az érzetet keltette, hogy a darwini kiválasztáselmélet segítségével a társadalmat is jobbítani lehet. Ki lehet válogatni a társadalom gyarapodása szempontjából értékes egyedeket, elő lehet segíteni szaporodásukat, ugyanakkor visszaszorítani a társadalom számára értéktelen (bűnöző hajlamú, alkoholista, mentális vagy testi betegségekkel küszködő) egyedek szaporodását.

Növekvő degeneráció

E küzdelemnek voltak egyfelől kifejezetten szociális szempontjai: a hirtelen felduzzadt városok ipari övezeteiben, gyakran egészségtelen körülmények között élő, betegségeknek és alkoholizmusnak kiszolgáltatott munkástömegek növekedése aggodalommal töltötte el a középosztálybeli megfigyelőket. A „szociális kérdésnek” nem az osztálytartalma aggasztotta őket: a „degeneráció” alanyainak növekvő száma volt számukra elsődleges. A társadalmi hierarchia átbiologizálódott, és a „kultúra”, a „társadalom” értékeinek megmentése érdekében fejtettek ki propagandát, javasoltak intézkedéseket.

Érdekes módon – de nagyon is érthetően – a korai szocialista mozgalom sem idegenkedett a fajhigiéniától: szempontjaik tökéletesen ellentétesek, javasolt megoldásaik viszont hasonlóak voltak. A századvégen általános életérzésnek számító „dekadencia” az ő szemükben a kapitalizmus termelési és tulajdonviszonyainak egyenes következménye és kifejeződése volt. Az öntudatos német szocialista irodalomban pedig nagyon határozottan elkülönítették egymástól a „proletár” és a „lumpen” kategóriáját. Az utóbbi elítélése nemsokára biológiai felhangokat is nyert.

A degeneráció efféle értelmezése és a társadalmi tervezhetőség biológiai megalapozottsága egyáltalán nem állt távol például a német szociáldemokrácia egyes képviselőitől, így Karl Kautskytól sem. Ő a szocializmusban a „létért folytatott küzdelem” egy magasabb fokát látta, amelyben „természeti és történeti analógiák alapján” nagyobb győzelmi esélyek nyílnak a szocializmus számára. Angolszász területen az eugenikus (a jó génállomány megalkotására irányuló) törekvések Francis Galton (1822–1911) brit antropológus nevéhez fűződnek, aki az emberi faj egészségessé tenyésztésére esküdött. Az „eugenika” kifejezését is ő találta ki. Ő a házasságok tervezésében találta meg azt az eszközt, amelynek segítségével tökéletesebbé tehető a társadalom.

Német nyelvterületen az eugenika szinonimájaként használták a „fajhigiénia” fogalmát, amely számos – elég különböző indíttatású – csoport ideológiája lett. Liberálisok, szocialisták, orvosok és közegészségügyi szakemberek esküdtek erre az eszmére, hogy megakadályozzák a társadalom „elfajzását”, fenntartsák működőképességét vagy racionálisan tervezhetővé tegyék folyamatait. A fajhigiénia nem feltétlenül mutat a nemzetiszocializmus felé, jóllehet egyes képviselőinek voltak antiszemita nézetei. Autoriter nézetrendszer volt, ez kétségtelen, de nem volt egy felsőbbrendű faj gondolatának eredménye, nem volt inherensen náci, és nem tekinthető a nemzetiszocializmus közvetlen előzményének.

A német fajhigiénés mozgalom atyamestere és intézményteremtő figurája, Alfred Ploetz (1860–1940), bár nagynémet volt, kezdetben szocialista eszméket vallott, a szocializmus és a darwinizmus elméletét próbálta összebékíteni munkásságában, s nem állt távol tőle bizonyos utópizmus sem. Az 1895-ben megjelent, Die Tüchtigkeit unserer Rasse und der Schutz der Schwachen (Fajunk tisztasága és a gyengék védelme) című könyvében vezette be a „fajhigiénia” szót a köztudatba. 1904-ben elvbarátaival megalapította az Archiv für Rassen- und Gesellschaftsbiologie című folyóiratot, amelynek első számait Teleki lelkesen üdvözölte a Huszadik Század hasábjain. És ugyancsak Ploetz állt az 1905-ben megalakult német fajhigiéniai társaság (Gesellschaft für Rassenhygiene) mögött is.

Fajegészségügy, nemzetvédelem

Teleki megismerkedett Ploetz-cel, és a csaknem húsz év korkülönbség ellenére barátság vagy legalábbis jó tudományos kapcsolat szövődött a két férfi között. Teleki már 1911-ben járt Drezdában a fajhigiéniai kongresszuson – egyedüli magyar résztvevőként. Így korai érdeklődésének méltó jutalmát láthatta abban, hogy 1914 elején az alakulóban lévő Egyesületközi Magyar Fajegészségügyi Bizottság szervezője, Apáthy István kolozsvári egyetemi tanár felajánlotta neki az új szervezet elnökségét. Az ajánlatot túláradó örömmel fogadta: „én régen foglalkozom, persze csak mint szerény dilettáns, eugenikával”, és bár „aktív munkálkodásom […] már évek óta speciálisan a földrajz terére szorít, lelkes híve maradtam e törekvéseknek”. Teleki tehát 1914. január végén részt vett a bizottság alakuló ülésén, amelyen a Magyar Társadalomtudományi Egyesület, az orvosegyesület és az Országos Közegészségügyi Egyesület is szerepet vállalt. A szép kezdésen fellelkesülve javasolta az Országos Gyermekvédő Liga, a Gyermektanulmányi Társaság, sőt a genealógusok bevonását is az új kezdeményezésbe.

A lendületesen induló szervezést azonban megakasztotta a háború, ám a kérdés nem hagyta Telekit nyugodni. Nyomtatott propagandát szeretett volna a lakosság meggyőzésére és a veszélyek elhárítására: e helyütt elsősorban a szifiliszes megbetegedések elleni küzdelemre gondolt. Teleki rövid szabadságai alatt is igyekezett életben tartani a bizottság működését. Amikor visszatért a frontról, élénkebben kezdett érdeklődni a bizottság további működtetése iránt.

Ezen az úton Lucifere is akadt: Hoffmann Géza, aki a tízes években a Monarchia chicagói alkonzulja volt, majd Berlinbe került, ahol jó kapcsolatokat épített ki a német fajhigiéniai mozgalommal. Az Archivban cikkeket közölt, s Münchenben megjelent egy könyve, amelyben az egyesült államokbeli eugenikus mozgalmat ismertette, ám az abban leírt „negatív” eugenikus gyakorlatot (sterilizáció stb.) a német mozgalom nagy része elutasította és a barbarizmusba való visszaesésként értelmezte. Hoffmannt azonban ez csöppet sem zavarta, és a magyar mozgalomban is aktív szerepet vállalt. Az ő aktív részvételével alakult át 1917 novemberében az addig bizottságként létező szervezet Népesedéspolitikai és Fajegészségügyi Társasággá, amelynek Apáthy István alelnöke, Teleki pedig elnöke lett.

A társaság – az Országos Hadigondozó Hivatallal, a Stefánia Szövetséggel, a Gyermekvédő Ligával és a Nemzetvédő Szövetséggel közösen – lapot is adott ki, Nemzetvédelem címmel, amely elsősorban a nemi betegségek terjedése ellen kívánt küzdeni. Az egyre komorabban hangzó elnevezések még nem feltétlenül takartak egyértelműen jobboldali vagy éppen „prenáci” indulatokat ebben az időben – bár ilyesmire is akadt példa. A Nemzetvédelemnek és a hazai radikális és antiszemita jobboldaliság korai fórumának, A Célnak a szerzői és témái között vannak átfedések, sőt az utóbbi lapban a Germanicus álnév mögött Hoffmann Gézát sejthetjük. De a Stefánia Szövetséget például az a Madzsar József alapította a szülő nők védelmére, aki Jászi Oszkár sógora volt, ekkoriban már harcos ateista, szabadkőműves és a hazai eugenika egyik vezető alakja. S a mozgolódásban részt vevő orvosok, fiatal közegészségügyi szakemberek közül sokan később a Tanácsköztársaság egészségügyi szerveinél bukkantak fel.

Teleki élete első nagyobb lélegzetű országgyűlési felszólalásában a Népesedéspolitikai és Fajegészségügyi Társaság célkitűzéseit népszerűsítette és a Hoffmann által összegyűjtött szakirodalom ismertetésével a társaság által fontosnak tartott problémákra hívta fel a figyelmet: a születésszám csökkenésére, a tüdőbaj, a nemi betegségek és az alkoholizmus terjedésére. Kiemelten fontos ügyként kezelte a családi pótlék és a hadbavonultak családtagjainak járó pótlékok ügyét. A katonaviselteknek járó állami földjuttatások ügyében hangsúlyozta, hogy a telepítéseknél figyelembe kell venni a leszerelt katona családjának egészségi állapotát és a gyerekszámot. Csak egészséges – vagy legalábbis nem önhibájából és nem örökletes bajban megbetegedett – és sok gyermeket nevelő katonaviseltek jussanak földhöz és biztos megélhetéshez.

Véleménye szerint a harcosoknak nemcsak a fronton kell teljesíteni kötelességüket, ezt a békében is meg kell tenniük; a földjuttatásért cserébe a veteránt „szorítsuk arra, hogy nemzetét nemcsak megtartsa, hanem fenn is tartsa”. Teleki fontosnak tartotta a ki- és bevándorlás szabályozását is, és kiállt amellett, hogy csak a fajilag értékes egyéneket lehet és kell visszatelepíteni Magyarországra, például az Egyesült Államokból. Végül megemlítette a közelmúlt „népesedéspolitikai központjának” (a társaságnak) a működését, és felhívta az országgyűlés, valamint a kormány tagjait, hogy a felsorolt problémákra együtt találjanak gyors válaszokat, mert a békekötés és az azt követő leszerelés katasztrofális népegészségügyi következményekkel járhat, elsősorban a nemi bajok terén.

Hadigondozás és szociálpolitika

Talán ez a felszólalás, talán a népesedéspolitikusok társaságában való forgolódás tette, hogy amikor Tisza István miniszterelnök 1917. május 24-én, főként a választójog kérdése körül kialakult konfliktus miatt beadta lemondását, az új kormányfő, a még Telekinél is fiatalabb Esterházy Móric fontos posztot szánt Telekinek. Kettejük ismeretsége, sőt barátsága még a kilencvenes évekből származott, és Esterházy is erős szociálpolitikai érdeklődést mutatott: nem meglepő tehát, hogy Teleki Pált 1917 júniusában az Országos Hadigondozó Hivatal elnökének nevezték ki.

Teleki szociálpolitikai érdeklődését már édesapja működése is megalapozta. A háború okozta mérhetetlen társadalmi nyomorúságot pontosan érezte, és a maga eszközeivel igyekezett is ellene tenni: a pribékfalvi kastélyban ötvenágyas kórházat rendezett be 1914 októberében a saját költségén, amelyet huszonöt ággyal bővített decemberben, és Fehérszéken is felállíttatott egy tizennyolc ágyas tartalék kórházat. A hadbavonultak családjának a háború kezdetén 1000 koronát adományozott, és karácsonyra – a ruha- és lábbeliadományokon felül – tűzifát és krumplit osztatott szét a rászorulók között. A frontról írott leveleiben pedig azért küzdött, hogy a magyar anyanyelvű sebesülteket hazai kórházakban ápolják. Az idő előrehaladtával azonban rájöhetett, hogy az egyéni jótékonykodás nem elég: jelentős állami szerepvállalásra van szükség.

Az Országos Hadigondozót 1917 márciusában alapították a Rokkantügyi Hivatal átnevezésével. Vezetője gróf Klebelsberg Kunó, Tisza István politikájának tántoríthatatlan támogatója volt államtitkári rangban és címmel. Teleki egyik első feladatának tekintette, hogy a Fajegészségügyi Társaság elveit a rokkantgondozásban is érvényesítse. A hadigondozó szerveinek, munkaközvetítőknek és más intézményeknek küldött első körlevelében arra intette az illetékeseket, hogy a fajegészségügyet tegyék első helyre a rokkantakkal való foglalkozásban. Igyekezzenek lebeszélni a rokkantakat a városi életről és az értelmiségi pályákra tódulástól, helyette ecseteljék a falusi élet előnyeit, és domborítsák ki, hogy a mezőgazdaság jobb megélhetést nyújt, mint az ipar. Kiemelten kell kezelni a többgyermekeseket, fokozni kell „családi életük bensőségességét”, és mindent meg kell tenni, hogy a rokkantak a családalapításban le tudják küzdeni azt a hátrányt, amit testi állapotuk jelent.

Teleki a közhiedelemmel ellentétben azt vallotta, hogy a csatatéren szerzett sebesülések nem öröklődnek, s a házasságkötést csak akkor kell ellenezni, ha örökletes vagy az utód állapotát veszélyeztető betegségek (például tüdő- vagy elmebaj) fordulnak elő a családban. Ezért elsősorban a felvilágosításra és a nevelésre kell helyezni a hangsúlyt. A korra igencsak jellemző, hogy ezt a német fajegészségügyi mozgalom „pozitív” fajhigiéniájához kapcsolható programot a körlevelet közreadó Szociálpolitikai Szemle szabadgondolkodó szerkesztői erősen bírálták: az oktatást, nevelést, buzdítást már régen nem tartották elegendőnek. „Itt nem lehet más, ami eredményt produkál, mint csak tett, tett és tett” – fejtették ki egy új típusú technokrata radikalizmus szellemében.

A hivatal azonban nem ragadhatott meg a fajhigiénia ügyénél: országszerte népirodákat állított fel, a kereskedelmi és iparkamarákkal együttműködve az ország 20 pontján rokkantmunka-közvetítőket üzemeltetett, rokkantiskolákat tartott fenn, saját művégtagműhelyei voltak, tüdőszanatóriumokat üzemeltetett, és néhány fürdőt bérbe is vett, sőt megvásárolt. A hivatal magához vonta a hadiözvegyek és hadiárvák ügyeit, és intézte a hadbavonultak hozzátartozóinak segélyezését.

Telekinek a hivatal vezetése során sem volt könnyű dolga: ügykezelési gyakorlatát – amelyet maga „egyéni bánásmód”-nak nevezett, és amely abban állt, hogy a rokkantnak minél inkább személyre szabott gondoskodásban kellett részesülnie – az országgyűlés plénuma előtt meg kellett védenie a támadásoktól. Teleki ugyanakkor nem menekülhetett a Népesedéspolitikai és Fajegészségügyi Társaság ügyeinek intézésétől sem: 1918 elején Berlinbe látogatott, ahol a német mozgalom jeleseivel vette fel a kapcsolatot, hazatérve pedig elkezdhetett igazságot tenni a magyar egyesületben kirobbant belharcokban.

Amikor Apáthy István megelégelte Hoffmann Géza dilettantizmusát, s több ízben nyilvánosan bírálta az általa követett fajhigiéniai gyakorlatot, Teleki a két küzdő közé állt, és megpróbálta megbékíteni Apáthyt, hangsúlyozva, hogy az egyesületbe ő úgy került bele annak idején, „mint Pilátus a Credoba”. Minden energiát, amit itt felhasznál, más területről kell elvonnia. „Én azért csinálom, mert látom, hogy valamit kell ez irányban tenni, de mindig avval a reménnyel, s várakozással, hogy majd feltűnik ennek a munkának az »embere«.” Nem tűnt fel.

Telekinek itt is teljes embert igénylő munkát kellett volna végeznie. Olyannyira, hogy 1918 szeptemberében az orvosegyesület által meghirdetett előadáson együtt szerepelt volna Budapesten Max von Gruber müncheni egyetemi tanárral, a német fajhigiéniai mozgalom egyik apostolával. Ám az előadás végül a hadi helyzet drámai változása miatt elmaradt. Mindenesetre Teleki működésével a politikai élet számottevő képviselői is meg lehettek elégedve. Amikor 1918 tavaszán kormányváltásra került sor, Esterházy Móric lemondása után egy ideig Szterényi József próbált kabinetet alakítani, aki a belügyminiszteri posztot Telekinek szánta. Ebből semmi sem lett, ám a politikai elit köreiben ismertté vált elkötelezettsége a szociálpolitika iránt.